Zágoni Erzsébet (Fejér Megyei Hírlap) interjúja apámmal ’76-ból:
Csere János 24 éves teherautó-sofőr, a Volán móri üzeménél. Vállig érő sima barna haja, szakálla ápolt, Farmer feszül nyurga termetén. Mikrokord-bársony kabátjában, simléderes szőrsapkájában feltűnő jelenség, a lányok megfordulnak utána. “Jó fej” – mondják róla ismerősei, barátai.
Megpróbált már néhány munkahelyet. Ahol mozgásterét, szabad idejét szűkre szabták, onnan továbbállt. Volán mellé vágyott, mert úgy érezte, hogy úton, útközben történnek a dolgok. Az eltűnő, a bizonytalanságba vesző tárgyak jó érzést keltettek benne. Szerette a visszapillantó tükörben követni a dolgok távolodását. Ma már másként van ezekkel.
Szereti az erdők, a mezők zöldjét, a forgalomtól távol eső utak kanyarodását és strázsáló fasorait. Ha ilyen utakra viszi dolga, mindig egy hasonlat jár a fejében; a fák úgy fogják közre az utat, mintha attól félnének, hogy egy szeszélyes kanyarban megszökik sorfalukból. Szereti a városok zaját, nyüzsgését, rohanását. Még a közlekedési dugókat is, ha útja nem nagyon sietős. Jókat derül az emberek viselkedésén, az autósok toporzékoló türelmetlenségén. Kedvenc szórakozása a mellette elsuhanó járművek utasain eltűnődni; kik lehetnek, hova mennek, mit akarnak?
– Ma is úgy van vele, mint amikor először ült teherkocsira, jobb csak menni, menni, mert a megérkezés csőd, akkor kiderülnek a dolgok?
– Könnyebb az élet, ha mindig úton vagyunk, ha nem állunk meg olyan dolgok mellett, amelyekkel meggyűlhet a bajunk, amelyek választásra kényszerítenek. Csakhogy ma már tudom, azzal nem intézem el, ha elrobogok mellettük, ha engedem, hogy eltűnjenek a visszapillantó tükrömben. Rájöttem, hogy érdemes néha belebonyolódni a dolgokba, így teheti próbára magát az ember. Persze ha fáradt vagyok, kerülöm a komplikációkat, akkor idegesítenek. A fáradtság vörös karikáitól a legklasszabb ügyek is rohadt üggyé válhatnak. De ha az ember kiszáll, nyújtózkodik egyet, zuhanyozik, debod egy fröccsöt, újból megszépül a világ, jobbak lesznek az emberek.
– Ismerek olyanokat, akik azért hajtják a kilométereket, hogy minél előbb megérkezzenek. Családi ház, egy kis szőlő, tyúkok, tele kamra. – erről álmodoznak. Maga hogyan képzeli az összkomfortos létet?
– Nem így! Úgy látom, a fiatalok többségének nem ez az ideális életforma. Mi többet, vagy talán csak mást akarunk a takaros asszony, a ház, a kert, a jó kaja összkomfortjánál. Csakhogy sokan nem tudják pontosan mit is akarnak. Egyben bizonyosak, mit nem akarnak.
– Milyen terveket dédelget úton-útfélen? Hova szeretne megérkezni?
– Egyelőre még úton akarok maradni. Menni, menni, megismerni, felfedezni a világot, a hazát, kifürkészni az embereket. Közép-Európát már bejártam. Tizennyolc éves voltam, amikor először felkerekedtem egy szál szatyorral, dzsekiben. Stoppal jártam be a környező országokat. Ez a legolcsóbb és legizgalmasabb utazás. Ma egy pap mellett ülök, holnap egy tanító vesz fel kocsijába, harmadnap már vezérigazgatóval utazom. Olyan is volt, hogy két napja szabdult bicskás legény mellé kerültem. Mindenütt találtam társaságot, szállást, fiatalokat. Egyedül sohasem voltam, de magányos sokszor. A legbarátibb kör tagjaival is csak a jelen pillanatai kötöttek össze. Akkor éreztem, hogy ez milyen kevés.
Szabad időről, könyvekről is beszélgettünk. Meglepett névsorával. Szereti Déryt, Moldovát, Camus, Dosztojevszkijt, Gorkijt, Szekulity riportjait, olvasott Marcusé-ról. Örömmel fedezte fel könyveim között Riesman Magányos tömeg-ét, neki is ismerős. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ilyen műveltségi elemekkel, érettségivel, csak bűntetésképpen ülhet valaki teherautó volánja mögé.
– Én ezt önként válaszottam és szeretem csinálni. A műveltség, vagy legyünk szerények, az olvasottság nem olyan ritka madár a mi berkeinkben, mint sokan gondolják. Találkoztam én már idősebb sofőrel, aki éjszakai szállásunkon Pilinszky versekkel traktált. Olyannal is, aki a történelem tanára lehetne. Én azért ültem volán mögé, mert nekem a szabad idő nagy kincs. Abból két hét kevés. Itt több adódik. Egy hónapban 190 órát kell lehajtani, a többi az enyém. A szüleimmel élek, most még nem kell a saját háztáji “emlékműveimet” építgetnem. Ha majd családom lesz, a kötelességek is megszaporodnak. Most leszek KISZ-tag. Eddig nem éreztem hiányát. Mindig tartoztam valakihez, egy lányhoz, egy jó baráthoz. Most már a valakik is hiányoznak. Egy jó közösség, amely megtart, amely fenntart; segít abban, hogy előbbre jussak. Bízom benne, hogy találok ilyet.