
Nem tudom, hogy pontosan mikor alakult ki nálam ez a hullám mánia, mintahogy azt se, hogy mennyire általános dolog ez az emberek között.
Arra emlékszem, hogy kisbarátaimmal úszogumiban ki lettünk terelve a nagy vízre és a hullámok emelgettek minket. Pár éves voltam, így talán mondhatom, hogy egész életemben hullámofil voltam.
Bár a tengert önmagában is szeretem, de úgy emlékszem, hogy alapvetően kicsit csalódásként éltem meg a nagy hullámok hiányát a horvát tengerparton.
Teljesen extázisba kerülök a víz erejétől. Komolyabb felhőszakadások alkalmával megfigyelhető, ahogy vidáman rohangálok a ház különböző ablakai között és nézem hogyan ömlik mindenhonnan a víz. Bizar.
2015-ben életemben először, Norvégiában szembesültem a nyílt óceánnal és annak erejével. Mint valami drog úgy hatott rám a hatalmas erővel sziklának csapódó víz. Aztán jött Izland, ahol az eddigi legnagyobb hullámzást láttam 2017 októberében.
Montenegróban néha eljátszottam, hogy kifekszem a partra a hullámok elé és hagyom hogy össze-vissza forgassanak meg dobáljanak. Mivel mindeközben úgy örvendeztem mint aki épp most szabadult valami jópofa dél-amerikai börtönből, ezért a strandolók aggódva pásztázták a környéket az ápolóm után kutatva.
Canyoning. Fantasztikus ennyire testközelből érezni a víz erejét és látni, hogy miket faragott bele a tájba. A canyoning nagyon jó leckéket és élményeket ad, de mégis más mint a tengeri sztorik.
2020 közepén elmentem Portugáliába, hogy kipróbáljam a szörfözést. És akkor megérkeztem. Ez volt az az élmény ami visszahozta azt az érzést, ami úszógumisként éltem meg pár évesen. Játék egy brutális erővel.