Érdekes. Ez, hogy akárhányszor jön fel ez a téma, hogy én nem repülök, amíg meg nem jártam az összes európai országot, mintha tényleg senki nem értené, hogy ez miért jó. Sőt mintha nem is érdekelné őket. „Faszság” – gondolják. Gondolom.
Valószínűnek tartom, hogy a legtöbben úgy gondolják, hogy úgyis rájövök, hogy fölöslegesen szopatom magam és előbb utóbb abbahagyom. Ennek ellenére nemhogy nem bizonytalanodtam el, hanem egyre jobban imádom ezt csinálni. Nemcsak hogy nem várom, hogy mikor lesz már pont a projekt végén és ülhetek végre repülőre, hanem pont ellenkezőleg. Most úgy látom, hogy ha ennek vége, akkor kitűzök egy újabb célt.
Nagyon nehéz leírni, hogy mit látok pontosan ebbe és miért szeretem ennyire. Egy teljesítményt? Valamit ami kiemel a tömegből? Lehet. De ugye ott van a szabadság paradoxona is. A szabadság akkor igazán kielégítő, ha határok közé szorítjuk. Jelenleg megtehetném, hogy fogom a laptopom és oda repülök ahova szeretnék és annyi időt töltök ott amennyit akarok. De ennek a gondolata valahogy nyomaszt. Én szeretem Európát. Egy élet kevés ahhoz, hogy megunjam.
Szeretem a kihívást, hogy tervezni kell, hogy ott a bizonytalanság, ami miatt aztán újra kell tervezni. Elromlik az autó? Lekésem a kompot? Eltévedek? Ezek olyan dolgok amik utólag óriásit dobnak az élményen. A negatív pillanatok emelik magasabbra a pozitív élményeket.
Aztán ott van az, hogy nagyon sok ember legszívesebben teleportálna, mert magát az utazás folyamatát utálja, de nagyon. Én meg teljesen odáig vagyok érte. Még akkor is amikor nem. Abszurd és ösztönös. Én ezt imádom, hogy van egy autód, amibe belepakolod azt a közel minimumot, amivel még így-úgy eléldegélsz akárhol a világban. Sátor, hálózsák, asztalka, szék, gázfőző, edények. És akkor így mész… a dolgok meg változnak körülötted. Minden kilométeren jöhet valami ami meglep.
Szóval valahogy ezek a dolgok együtt szilárdították meg az elhatározásomat.
Egyébként meg az a fontos, hogy sose felejtsek el hálás lenni azért, hogy ezt megtehetem.