„Jó bornak nem kell cégér” – ez így volt valamikor. Csináltad a dolgod lelkiismeretesen és terjedt a jó híred. Aztán a világ szokásához híven megváltozott és egyre inkább szükség lett a cégérre, hogy el tudd adni a jó borodat. És most itt vagyunk egy olyan időben, amikor legtöbben egy jó cégérrel akarják eladni a szar borukat.
Két pont között
a legizgalmasabb
út nem egyenes!
Empátia
Mostanában elég sokat gondolok arra, hogy mennyire nem értjük egymást. Mindenkit belepakolgatunk a rosszember/jóember kategóriákba. Persze mi mindig utóbbiba kerülünk. Eszünkbe se jut, hogy amit mi jónak gondolunk az egy másik szemszögből pont nem az. Nekünk minden szemétségre van egy jó kifogásunk, de ha más szemétkedik, akkor az biztos annak tudható be, hogy az illető, nos hát, az szarember.
Gyakran jut eszembe egy TED talk, amit sok éve láttam és egy radikális empátia kísérletről szól. Megnéztem újra. Érdemes volt. És a legvégén egy tök jó Dosztojevszkij idézet:
„While nothing is easier than to denounce the evildoer, nothing is more difficult than to understand him.”
AI ART(?)
Remélem, az emberek soha nem fogják elfelejteni, hogy az igazi művek mögött (legyen az kép, szöveg vagy hang) komplex emberi történetek vannak és nem egy pár jól kiválasztott kulcsszó.
Emlékművek a gyerekkornak.
Bírom a gyerekeket. Remélem ezt még ki lehet mondani anélkül, hogy lepedofiloznának. Egész egyszerűen csak tök menő ahogy ezek a kis emberkezdemények össze-vissza indokolatlankodnak a saját világukban. Ahogy minden apróság egy csoda nekik és minden kavicsban ott rejtőzik valami epikus kaland. A fenti képet nagyon szeretem, mert tökéletesen kifejezi ezt az egészet. Ezek a valamik emlékművek, amiket gyerekek építettek talált tárgyakból. Nyűgözött lefele.
Hullámok
Nem tudom, hogy pontosan mikor alakult ki nálam ez a hullám mánia, mintahogy azt se, hogy mennyire általános dolog ez az emberek között.
Arra emlékszem, hogy kisbarátaimmal úszogumiban ki lettünk terelve a nagy vízre és a hullámok emelgettek minket. Pár éves voltam, így talán mondhatom, hogy egész életemben hullámofil voltam.
Bár a tengert önmagában is szeretem, de úgy emlékszem, hogy alapvetően kicsit csalódásként éltem meg a nagy hullámok hiányát a horvát tengerparton.
Teljesen extázisba kerülök a víz erejétől. Komolyabb felhőszakadások alkalmával megfigyelhető, ahogy vidáman rohangálok a ház különböző ablakai között és nézem hogyan ömlik mindenhonnan a víz. Bizar.
2015-ben életemben először, Norvégiában szembesültem a nyílt óceánnal és annak erejével. Mint valami drog úgy hatott rám a hatalmas erővel sziklának csapódó víz. Aztán jött Izland, ahol az eddigi legnagyobb hullámzást láttam 2017 októberében.
Montenegróban néha eljátszottam, hogy kifekszem a partra a hullámok elé és hagyom hogy össze-vissza forgassanak meg dobáljanak. Mivel mindeközben úgy örvendeztem mint aki épp most szabadult valami jópofa dél-amerikai börtönből, ezért a strandolók aggódva pásztázták a környéket az ápolóm után kutatva.
Canyoning. Fantasztikus ennyire testközelből érezni a víz erejét és látni, hogy miket faragott bele a tájba. A canyoning nagyon jó leckéket és élményeket ad, de mégis más mint a tengeri sztorik.
2020 közepén elmentem Portugáliába, hogy kipróbáljam a szörfözést. És akkor megérkeztem. Ez volt az az élmény ami visszahozta azt az érzést, ami úszógumisként éltem meg pár évesen. Játék egy brutális erővel.
Időnyelő
Elgondolkodtam azon, hogy mennyire érdekes a szabadidő kérdésköre a technikai fejlődés tükrében.
A nagymamám egész életében egy olyan mosógépet használt, ami csak mosott. Mellette ott volt egy másik kis droid, ami centrifugált. A fürdőkád felett pedig ott lógott a teregető. Ellenben nekünk itthon a mosógép centrifugázott is automatikusan. Mostmár vannak mosógépek, amik már szárítanak is. A mosás-centrifugálás-teregetés hármast kiváltotta egyetlen gép.
Manapság vannak már mosogatógépek is. Sőt! Egy ideje az ún. személygépkocsi nevű eszközzel nagyon gyorsan képesek vagyunk eljutni sok helyre. Boltba se kell mennünk, mert ugye a webshopok és futárszolgálatok. Főzés? Háhh! McDonald’s, KFC, Hussein Kebabozója!
Szóval hála ezeknek a mindenféle vívmányoknak rengeteg időt spórolunk meg!
De hova a p&+*ába tűnik el ez a rengeteg plusz idő? Merthogy mindenki tök el van havazva mindig…
Ha most így hirtelen elvennénk ezeket az okos kis cuccok az emberektől, akkor mi történne? A „semmi időmből” az lenne, hogy „időm annyira kevés van, hogy a halálomat is elhalasztották, hogy be tudjak majd mindent fejezni”?
Hát lehet, hogy elkezdtük az űrt kitölteni szabadidős tevékenységekkel? Ami nem feltétlenül baj, csak éppen azzal a passzív fajtával, ami pont arra jó, hogy észrevétlenül elvegye az olyan tevékenységektől az ídőt amik valami maradandó értéket teremtenek az életünkben.
Nem. Annyira. Jó.
Mit tegyünk, ha egyik kedvenc fotósunk kiállítását szeretnénk meglátogatni véletlenül?
Az alábbi lépések nekem bejöttek. Lehet, hogy van más módja is, de kétlem. Nincs.
- Utazz 3000+ km-t, földön és tengeren.
- Vetődj el valami Észak-Portugál városba, amit mondjuk Viana do Castelo-nak hívnak.
- Csatangolj a belvárosban minimum másfél órát.
- Egyél egy Francesinha-t az egyik kis étteremben.
- Indulj vissza telephelyedre kerékpárjárműveddel a sötétben.
Mindezek után útba fog esni egy park, ahol kedvenc fotósod szabadtéri kiállítása lesz megtekinthető meglepetésszerűen és szuperingyen!
Esetemben Sebastião Salgado – Genesis.
Játék
Már azért megérte ez az út ide nagyon messze, mert kitaláltam egy játékot.
Annyi az egész, hogy éjszakai szállásnak kinézel egy parkolót, megállóhelyet, aminek a közelében van WC.
Az első feladat betippelni, hogy nyitva hagyják-e estére a WC-t, vagy csak 10-től 6-ig fogadja a kedves látogatókat.
A második, hogy megállsz ideiglenes otthonod egy pontján, körülnézel és betippeled, hogy melyik az az eldugot zug (vagy inkább zugok), ami össze-vissza van szarva.
Én ezt játszom már 1 hónapja és mindig nyerek, mert éjszakára minden WC-t bezárnak és cserébe a sok izgatott turista összemaszatolja a környékét.
*(Na jó, tegnap a Praia do Pedrogão-nál nyitva volt a WC kora reggel is, de úgy eldugták a homokbuckák mögé, hogy a 15 méterre lévő nádas látta kárát…)
Welcome – A magányos parkolás ára
Tehát érdemes-e egyedül parkolgatni lakójárművünkkel? A fenti ábra is mintha azt sugallná, hogy nem.
Porto-ban két hely közül kellett választanom. Mind a kettő a Douro folyó déli oldalán van. Az egyik az óvárostól nyugatra fekszik – Cais do Cavaco. A Másik keletre. Ez egy strand parkolója végülis – Alameda Areinho.
Utóbbit választottam és nem bántam meg. Tök szép környezet, WC, strand, étterem, kellemes méretű tömeg és még vagy 10 lakóautós a közelemben. Tök biztonságba érzem itt a kocsit és magam.
Kíváncsiságból elbicikliztem a másik hely felé. Kezdjük ott, hogy a parkoló, amiről tudtam, baszott nagy kőtömbökkel le van zárva. Viszont volt aki siman leparkolt az út szélére errefele. A fenti képen látható az egyik. A szilánkok miatt azt hiszem nem túl régen próbálták megerőszakolni a járművet. A hely nem totál elhagyatott, de határozottan „nyugisabb”, mint a strand.
Szóval, antiszociális lakóautósok, van egy rossz hírem.
Miért a hosszabb út?
Egy forró augusztusi késő délután legurultam a Hypathia de Alejandria fedélzetéről Valenciában és fogalmam se volt merre kéne mennem, mert a Google a kompon nem akart tervezni, hiszen vizen vagyok, hogy képzelem én, hogy autóval akárhova is.
Aztán megoldottam és maradtam is egy napot, mert tetszett Valencia. Főleg az épületek, amiket a bemindenezett Makovecz Imre is tervezhetett volna, meg az a giga park, amit az elterelt Turia folyó régi medrébe hoztak létre. 160 km bicikli út meg hasonlók.
Na de ugye a covidianizmusnak hála, a Balear szigeteken és Katalóniában is kötelező a maszk a közterületeken. Valenciában meg ráadásul még be is tartják. Én ezt már tök untam, tehát megszületett az elhatározás, hogy mostmár elég volt a spanyolokból, minél előbb Portugáliát akarok. Át kellett hát vágnom az Ibériai félsziget közepén. Nos a szerb alföldnél nincs unalmasabb, de ez azért megközelíti. Mehettem volna Andalúzia vagy a baszkok fele, de ugye aki a rövidebb utat választja az ráb…
A lakóautós vadkempingező dilemmája
Kezdem megszokni, hogy táborhelyeimen folyamatos ajtóbebaszkodás az aláfestő zene. Igazából tökmindegy hol álok meg, előbb utóbb beindul. 2017-ben, Izland felé menet, az első vadkempinges éjszakán két német rendőr jöttét jelezte az a hang. Szóval kialakult bennem egy kis negatív előítélet ezzel kapcsolatban. De már múlik.
De amúgy arról a megállapításról van most szó, hogy vannak a populáris megállóhelyek, mint pl. egy strand parkolója, ahol szem elött vagy, tehát talán nem pakolják ki az autót. Ámde az emberek jövése-menése (ajtócsapkodása) nem annyira idilli és este simán jöhet egy rendőr (mert rádhívta a becsületesállampolgár), hogy ugyan takarodj már el és/vagy fizess rettentő összeget.
Aztán vannak a titkos helyek, amik annyira titkosak, hogy biztos lehetsz benne, hogy a helyi tolvajok tök jól tudják, hogy a hülye lakóautós turisták, azt hiszik csak ők tudnak róla, így amikor otthagyják őrizetlenül a kocsit, a helyi kipakolóművészek nyugiban végezhetik az eltulajdonítást.
Tanulság: forgalmas helyen le kell szarni az emberek cirkálását. Eldugott helyen meg nem kell otthagyni a kocsit.
Az oroszok tudnak élni. Sajnos.
A Gorg Blau tó/viztározó mellett van egy árnyas pihenőhely, amit tökéletes arra, hogy egy két napos túra közepén, egy függőágyban alva rápihenjünk a második napra. Kivéve ha megjelenik egy férfi, aki megkérdezi, hogy szabad-e a szomszéd asztal, a gyanútlan túrázó meg rávágja mosolyogva, hogy: Si, szabad bizony.
A férfi orosz és ahol egy van, ott lesz több is. Mintha valami térkapu nyílt volna meg, hirtelen ott termett vagy 5 család Moszkva külsőből. Asszonyok, gyerekek, birkák. Diszkréten, max hangerőn beindult a YouTube MegaMix. Válogatni se lehetett volna szarabb zenéket. Siman hozták a magyar vurstli színvonalat. Aztán elkezdtek mulatni, de úgy igazán: táncoltak, rikoltoztak, vidáman jajveszékeltek.
4 óra elteltével észrevettem, hogy sátrat állítottak. Ez nagyon rossz jel!
Az 5. óra kürül elkezdtem megpróbálni élvezni azokat a számokat amikben élő hangszer volt, de nem jött be, mert nem volt sok.
Valamikor kicsivel sötétedés után annyira felpörögtek, hogy függőágyat bontottunk és takarodtunk 500 méterrel arrébb a tóparti fák közé. De ott is megjelentek. Ott bandukoltak a sötétben a víz szélén oda-vissza.
Miért hiszi minden paraszt azt, hogy az ő kedvenc zenéje mindenkit szórakoztat?
H, mint…
Lecsorogtunk hát Mallorcán a Mega Express 5 nevű komphajóról. Az integető garázsmesterek után integető határőrök jelezték, hogy ők most ránk rendkívűl kíváncsiak.
Elkezdődött a kutakodás. A Bence indulás elött beugrott valami Bioboltba mindenféle csodanövényekért, meg nyilván volt nála egy nagy bödön C vitamin is fehér por alakjában, úgyhogy volt mit vizsgálgatni. Szerencsére a Bence spanyolul is tud némileg, így 10 perc után sikerült ráébresztenie a túlképzett határvédelmi bácsit, hogy a H a rendszámon, nem Hollandia, hanem Hungary.
Ezután a vizsgálat nagyon gyorsan le is zárult.