Valószínűnek tartom, hogy a legtöbben úgy gondolják, hogy úgyis rájövök, hogy fölöslegesen szopatom magam és előbb utóbb abbahagyom. Ennek ellenére nemhogy nem bizonytalanodtam el, hanem egyre jobban imádom ezt csinálni. Nemcsak hogy nem várom, hogy mikor lesz már pont a projekt végén és ülhetek végre repülőre, hanem pont ellenkezőleg. Most úgy látom, hogy ha ennek vége, akkor kitűzök egy újabb célt.
Nagyon nehéz leírni, hogy mit látok pontosan ebbe és miért szeretem ennyire. Egy teljesítményt? Valamit ami kiemel a tömegből? Lehet. De ugye ott van a szabadság paradoxona is. A szabadság akkor igazán kielégítő, ha határok közé szorítjuk. Jelenleg megtehetném, hogy fogom a laptopom és oda repülök ahova szeretnék és annyi időt töltök ott amennyit akarok. De ennek a gondolata valahogy nyomaszt. Én szeretem Európát. Egy élet kevés ahhoz, hogy megunjam.
Szeretem a kihívást, hogy tervezni kell, hogy ott a bizonytalanság, ami miatt aztán újra kell tervezni. Elromlik az autó? Lekésem a kompot? Eltévedek? Ezek olyan dolgok amik utólag óriásit dobnak az élményen. A negatív pillanatok emelik magasabbra a pozitív élményeket.
Aztán ott van az, hogy nagyon sok ember legszívesebben teleportálna, mert magát az utazás folyamatát utálja, de nagyon. Én meg teljesen odáig vagyok érte. Még akkor is amikor nem. Abszurd és ösztönös. Én ezt imádom, hogy van egy autód, amibe belepakolod azt a közel minimumot, amivel még így-úgy eléldegélsz akárhol a világban. Sátor, hálózsák, asztalka, szék, gázfőző, edények. És akkor így mész… a dolgok meg változnak körülötted. Minden kilométeren jöhet valami ami meglep.
Szóval valahogy ezek a dolgok együtt szilárdították meg az elhatározásomat.
Egyébként meg az a fontos, hogy sose felejtsek el hálás lenni azért, hogy ezt megtehetem.
Bellum Contra Perfectum
Hirtelen vettem egy régi parasztházat. A megvétel fél éves folyamat volt. Hát nálam ilyen a hirtelen.
És ez egy kiváló alkalmat biztosított arra, hogy elgondolkodjak a tökéletességről. Arról a tökéletességről amit a Salvador Dalí szerint sose érhetünk el, tehát félni se kell tőle. Mondjuk én sose féltem tőle, mert azért nagyságrendekkel kevésbé félelmetes mint mondjuk a melanóma.
Nade ennek ellenére van bennem némi perfekcionizmus. Ami hát két élű kard. Egyrészről motivál, hogy mindig egyel jobb dolgot hozzak létre, másrészről meghát a pokol maga. Hiszen azért nem annyira jó az, amikor az ember teljesen kompromisszumképtelen, mert tudja, hogy lehetne ez meg az jobb is.
Szóval elgondolkodtam, ahogy néha szoktam. Arra jutottam, hogy végülis ez a tökéletesség dolog kicsit tényleg túl van becsülve és én valójában éppúgy irtózom is a tökéletességtől, mint ahogy bizonyos formáihoz meg vonzódom.
Nézzük honnan jön ez az egész. Szerintem! Ugye régen az emberek születésük után beleszorultak egy szakmába, hisz nem volt ez a nagy szabadság, mint most. Ács vagy? Ácsként is temetnek el. Ennyi. Első körben a funkcionalitás szempontjából próbálhattak valamit megcsinálni jól, mert pl. egy széken nem árt ha lehet ülni. Ha ez megvolt, továbbléptek és a mértani és vizuális tökéletességet vették üldözőbe. Volt idejük a részleteken melózni. Mivel a gépesítés eléggé fapados volt, ezért egy kőműves aki ki tudott faragni egy tökéletes gömböt valami kőből az így bizonyította, hogy mennyire jó szakember.
Aztán eltelt néhány év és még most is megszállottjai vagyunk a tökéletes dolgoknak. Csak hát ezekkel van egy nagy gond. Kurvára nem áll ám jól nekik az élet.
Pontosítok. Megfelelő izoláció és védelem mellett egy tökéletes-szerű tárgy rendben lehet. Egy tipografika, egy fotó egy keretben vagy a virtuális térben, egy monitoron. De a legtöbb tárgy bár a steril virtuális térben keletkezik, arra van rendeltetve hogy onnan kitörjön a fizikai világba és ott tegyen tanúbizonyságot a tervező, gyártó stb. zsenialitásáról, azáltal, hogy hát csak úgy tökéletes. Aztán jön az élet, lekever neki néhányat, megrugdossa s lendületből leköpi.
Vegyünk pl. egy telefont. Ha megnézzük a róla készült képeket (ami többnyire egy renderelt grafika vagy esetleg egy pro tágyfotó), akkor egy tökéletes, steril tárgyat látunk, ami vonzó, de nagyon. Aztán add to cart és miután megkaptuk, a szintén nagyon szépen megtervezett dobozát kinyitjuk és milyen meglepő, ott van ő a maga tökéletességében. De jajj, mi történik ezután? Kezünkbe véve tisztátalan testünk nedvei nyomokat hagynak rajta. Óvatlanul kiejtjük ügyetlen kezünkből és horpad, kopik, karcolódik stb. Az eredmény az, hogy „hogy néz ez már ki?”
Nagyon nyomorultul tud kinézni egy tárgy ami tökéletes akar lenni, de nem nagyon hagyja neki a fizikai valóság.
Ámde a parasztház! Derékszögek, párhuzamosok? Hát azok nincsenek. Tükör sima falak? Minek? Az egész olyan természetesen tökéletlen. Organikusnak túl mesterséges, mesterségesnek túl organikus. És ez szép. Ez kezelhető. Neki a legtöbb hiba jól áll, mert nincs mögötte az a görcsös küzdelem a tökéletesség eléréséért.
Szóval ez a wabi-sabi. A szépség ami tökéletlen, múlandó és hiányos.
Egy 100 éves parasztház „renoválása” az én terápiám, hogy minél inkább el tudjam fogadni a tökéletlenséget.
Menni, menni, felfedezni a világot…
Zágoni Erzsébet (Fejér Megyei Hírlap) interjúja apámmal ’76-ból:
Csere János 24 éves teherautó-sofőr, a Volán móri üzeménél. Vállig érő sima barna haja, szakálla ápolt, Farmer feszül nyurga termetén. Mikrokord-bársony kabátjában, simléderes szőrsapkájában feltűnő jelenség, a lányok megfordulnak utána. “Jó fej” – mondják róla ismerősei, barátai.
Megpróbált már néhány munkahelyet. Ahol mozgásterét, szabad idejét szűkre szabták, onnan továbbállt. Volán mellé vágyott, mert úgy érezte, hogy úton, útközben történnek a dolgok. Az eltűnő, a bizonytalanságba vesző tárgyak jó érzést keltettek benne. Szerette a visszapillantó tükörben követni a dolgok távolodását. Ma már másként van ezekkel.
Szereti az erdők, a mezők zöldjét, a forgalomtól távol eső utak kanyarodását és strázsáló fasorait. Ha ilyen utakra viszi dolga, mindig egy hasonlat jár a fejében; a fák úgy fogják közre az utat, mintha attól félnének, hogy egy szeszélyes kanyarban megszökik sorfalukból. Szereti a városok zaját, nyüzsgését, rohanását. Még a közlekedési dugókat is, ha útja nem nagyon sietős. Jókat derül az emberek viselkedésén, az autósok toporzékoló türelmetlenségén. Kedvenc szórakozása a mellette elsuhanó járművek utasain eltűnődni; kik lehetnek, hova mennek, mit akarnak?
– Ma is úgy van vele, mint amikor először ült teherkocsira, jobb csak menni, menni, mert a megérkezés csőd, akkor kiderülnek a dolgok?
– Könnyebb az élet, ha mindig úton vagyunk, ha nem állunk meg olyan dolgok mellett, amelyekkel meggyűlhet a bajunk, amelyek választásra kényszerítenek. Csakhogy ma már tudom, azzal nem intézem el, ha elrobogok mellettük, ha engedem, hogy eltűnjenek a visszapillantó tükrömben. Rájöttem, hogy érdemes néha belebonyolódni a dolgokba, így teheti próbára magát az ember. Persze ha fáradt vagyok, kerülöm a komplikációkat, akkor idegesítenek. A fáradtság vörös karikáitól a legklasszabb ügyek is rohadt üggyé válhatnak. De ha az ember kiszáll, nyújtózkodik egyet, zuhanyozik, debod egy fröccsöt, újból megszépül a világ, jobbak lesznek az emberek.
– Ismerek olyanokat, akik azért hajtják a kilométereket, hogy minél előbb megérkezzenek. Családi ház, egy kis szőlő, tyúkok, tele kamra. – erről álmodoznak. Maga hogyan képzeli az összkomfortos létet?
– Nem így! Úgy látom, a fiatalok többségének nem ez az ideális életforma. Mi többet, vagy talán csak mást akarunk a takaros asszony, a ház, a kert, a jó kaja összkomfortjánál. Csakhogy sokan nem tudják pontosan mit is akarnak. Egyben bizonyosak, mit nem akarnak.
– Milyen terveket dédelget úton-útfélen? Hova szeretne megérkezni?
– Egyelőre még úton akarok maradni. Menni, menni, megismerni, felfedezni a világot, a hazát, kifürkészni az embereket. Közép-Európát már bejártam. Tizennyolc éves voltam, amikor először felkerekedtem egy szál szatyorral, dzsekiben. Stoppal jártam be a környező országokat. Ez a legolcsóbb és legizgalmasabb utazás. Ma egy pap mellett ülök, holnap egy tanító vesz fel kocsijába, harmadnap már vezérigazgatóval utazom. Olyan is volt, hogy két napja szabdult bicskás legény mellé kerültem. Mindenütt találtam társaságot, szállást, fiatalokat. Egyedül sohasem voltam, de magányos sokszor. A legbarátibb kör tagjaival is csak a jelen pillanatai kötöttek össze. Akkor éreztem, hogy ez milyen kevés.
Szabad időről, könyvekről is beszélgettünk. Meglepett névsorával. Szereti Déryt, Moldovát, Camus, Dosztojevszkijt, Gorkijt, Szekulity riportjait, olvasott Marcusé-ról. Örömmel fedezte fel könyveim között Riesman Magányos tömeg-ét, neki is ismerős. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ilyen műveltségi elemekkel, érettségivel, csak bűntetésképpen ülhet valaki teherautó volánja mögé.
– Én ezt önként válaszottam és szeretem csinálni. A műveltség, vagy legyünk szerények, az olvasottság nem olyan ritka madár a mi berkeinkben, mint sokan gondolják. Találkoztam én már idősebb sofőrel, aki éjszakai szállásunkon Pilinszky versekkel traktált. Olyannal is, aki a történelem tanára lehetne. Én azért ültem volán mögé, mert nekem a szabad idő nagy kincs. Abból két hét kevés. Itt több adódik. Egy hónapban 190 órát kell lehajtani, a többi az enyém. A szüleimmel élek, most még nem kell a saját háztáji “emlékműveimet” építgetnem. Ha majd családom lesz, a kötelességek is megszaporodnak. Most leszek KISZ-tag. Eddig nem éreztem hiányát. Mindig tartoztam valakihez, egy lányhoz, egy jó baráthoz. Most már a valakik is hiányoznak. Egy jó közösség, amely megtart, amely fenntart; segít abban, hogy előbbre jussak. Bízom benne, hogy találok ilyet.
Hazaút COVID idején – avagy menekülés a pokolból
Na, az a lényeg, hogy Szeptember 1-én megindultam hazafele Portugáliából. Az már tudható volt, hogy nekem így borítékolva van egy 2 hetes „Üdvözöljük újra itthon, uram!” szobafogság hazatértemet követően. Jó, akkor ez van. Bár amilyen balfaszkodást le tudnak művelni a honfitársak, lehet, hogy véletlenül megúszom… Vagy ha kiderül, hogy több, mint másfél hónapot töltöttem high-risk zóniában, nem karantént kapok, hanem azonnal kivégeznek.
Tehát elindultam. Kicsit nyugisabb hazautat tereztem, de így is lesz vagy 15 nap mire hazaérek, gondoltam. Aztán kiderült valami. Hogy nem csak a magyarok szigorítottak. A németek meg az osztrákok se nagyon akarnak beengedni olyanokat, akik túl sokat időztek a földi poklok valamelyikében. Én időztem, hazudni meg nem akarok. Nem nagyon tiszta, hogy most ha megígérem, hogy átsuhanok csodás országukon és egy zacskóba gyűjtöm a kifújt levegőmet, akkor okés-e a dolog. Nem tudom, de lehet sietnem kéne.
3×3 szakaszra osztottam a hazautat. 3-szor kb. 1000 km és minden ilyen 3 db 3-400 km-es szakaszra oszlik. Tehát kb. 9 nap és otthon vagyok.
Geres, Portugália > Andorra – Menekülés az Ibériai félszigetről.
Andorra > Francia – Német határ Mulhouse környékén – Bonjour, ca va?
Németország > Ausztria > Keservfölde – Woher kommst du?
Ez volt:
Soajo – Puerta de Casasola, Valladolid
A Portugál – Spanyol határátlépés könnyen ment a hegyeken keresztül. Volt egy tábla, hogy hola, ez itt eszpannya, aztán meg is voltunk. A hegyi szakasz után beütött a jó öreg, unalmas spanyol sivatag. Szállásom egy éppen COVID miatt bezárt sporttelep melletti lakóautó parkolóban volt. Egyedül voltam. Illetve nem. Hajnali 1-ig ordibált a helyszínen egy falka tinédzser. Kedden! Utánanéztem, ez ott normális. Leszáll az este, ezek meg kirajzanak és mutáló hangon rikoltoznak. Nappal a hőhaláltól félve, besötétített otthonaik hűvösében szűkölnek.
Puerta de Casasola, Valladolid– Huesca
Nem volt túl izgalmas az út, de Huesca, ami már majdnem a Pireneusok, elég jópofa kis hely. Fotóztam sokat és lett egy-két igen jó. A lakóautós parkoló tök fasza. Nagyon közel van a belvároshoz és este iszonyat csöndes volt. DE! DE! Már megint Spanyolországban vagyok, ahol kötelező a maszkviselés mindenhol. Az a baj, hogy alapjáraton is idegesítő viselni ezt a szart, de én még ráadásul ki is mostam az enyémet, ami így kibojhosodott és folyamatosan tüsszentenem kell tőle. Takarodok innen el!
Huesca, Spanyolország
Huesca – Andorra la Vella
Mivel a hegyekbe kellett felmenni az út tök izgalmasra sikeredett. A határátlépésnél megállítottak, de mondtam, hogy camping jármű, erre tovább tereltek, hogy akkor no problem. Andorra la Vella tök szép helyen fekszik, de egyébként az egész város egy nagy bevásárlóközpont. Elég komoly kihívás itt semmit se venni. Nekem sikerült. Mármint semmit se venni. De kempingbe mentem kivételesen, mert törpeállamokban parkolót találni nagy autónak halál. Ja és itt is kötelező a maszk mindenütt! Mondjuk egy ilyen zsúfolt helyen kicsit meg is értem.
Andorra la Vella – Sévérac-le-Château
Elkezdődött tehát a második szakasz. Kicsit rosszul. Andorrában, ahogy ki-be hajtogattam a körforgalmakba, teljesen olyan érzésem támadt, hogy megint elszállt a turbónyomás vezérlőm. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mész az emelkedőn, de csak olyan lassan tudsz, hogy egy traktor is simán beelőz. A határon van egy hágó, amit vagy megmászol ingyen, vagy áthajtassz alatta a tunnelen pénzért. Eredeti tervem a mászás volt, de a hipochondria rávett, hogy csövezzek. 12 Euro-ba került. 18 EUR a camping, 1,4 EUR egy Red Bull, 12 EUR a tunnel – túl sokat nem keresett azért rajtam ez az ország. Határellenőrzés kifele nyilván nem volt. Aztán mikor elmúlt a Pireneusok, elmúlt a parám is, mert mind a 129 ló húzott, ahogy illik. Mai megállomásom egy francia középkori kisváros, hozzá tartozó várral. Hangulatos és nem kell maszk! Helyiek meg turisták elvétve bolyonganak, mindenki kedves: bonjour meg bonsoir.
Sévérac-le-Château – Digoin
Óvatosan bekezdtem egy 196 km ingyenes autópályával. Hát kicsit értem miért ingyenes. Ilyen hegyes-völgyes példányt még nem láttam. Mint hullámvasút. De amúgy nagyon menő Franciaország errefelé: fasza növényzet, domborzat és egy halom tök jópofa település. A legjobb amikor a távolban látsz valami faluféleséget aminek a közepéből kinő egy végtelen nagy katedrális. Egyébként semmi extra. Digoin a szállás, ami a Loire folyó partján fekszik és átmegy rajta egy szimpatikus kis hajózható csatorna, ami aztán egy hídon keresztül átfolyik a Loire folyó fölött. Ja és félút!
Digoin – Écomusée d’Alsace
A mai nap lezárult a 2. szakasz is, mindenféle bonyodalom nélkül. Mai táborhely: Elzász. Találtam egy nagyon jó kis skanzent, amit sikerült is 3 órácska alatt bejárni. Tök jó volt. Köpésre vagyok a német határtól. Holnaptól jönnek a legizgalmasabb szakaszok.
Hansi meg egy gyerek. Écomusée d’Alsace, Franciaország.
Écomusée d’Alsace – Haidhof
Kettő. Nap van hátra. És pont ennyiszer kapcsolt ma le a német rendőrség. Rendben indult minden. Szépen átcsusszantam a francia-német határon az autópályán. Az egyetlen különlegesség az volt, hogy a határ után az egyik pihenőben kialakítottak egy corona test centert, ahova kihajthattam volna, de hát ugye nyilván nem tettem ilyet. Rengetegen voltak a pályán, ami fasza, mert így kevesebb az esély, hogy pont engem szednek le. Úgy voltam vele, hogy amíg a határ környékén pályázom (kb. 130 km), addig bármi lehet, utána kisebb az esély. Hát tévedtem. Már Stuttgart környékén jártam a 8-as pályán, amikor az éhség kihajtott egy nagy pihenőhelyre. Még le se állítottam a motrot, amikor egy sötét autó parkolt le mellém, kiszállt egy civilruhás ember és „Guten tag! Polizei!”. Szépen elkérték a papírokat, megkérdték hová megyek, honnan jöttem. Fransz! – Any other country? – Hát… Portugal… Ó, oké. Aztán ennyi… Miközben kutakodtak, szépen rá is tértek a lényegre. Drogok! Na fasza, megérkeztünk… Szépen elmeséltem, hogy nincs se a testemben, se a kocsiban, meg engem ezek a dolgok nem érdekelnek. Kicsit tesztelgettek mindenféle „kövesd az ujjam” marhasággal, meg dícsérték a campert, hogy milyen szépen megcsináltam. Elbeszélgettünk, aztán szélnek eresztettek.
Nem telt el másfél óra, amikor a pályán beállt elém egy rendőrautó. Rögtön tudtam, hogy második kör következik. Alig vártam, hogy kigyulladjon a kocsi tetején a kijelzőn a Bitte Follow Me felirat. Megtörtént. Kapásból mondtam nekik, hogy ma ők már nem tudnak meglepetést okozni, mert a kollégák gyorsabbak voltak. Ezek meg se kérdezték, hogy honnan jövök… iratok, aztán az autó szarrá dícsérése, majd a lényeg. Drogok! Ha nem lenne sok-sok éves tapasztalatom, abban, hogy elmagyarázzam az embereknek, hogy a látszat ellenére én tök józanéletű fiatalember vagyok, akkor zavarba lettem volna, dehát a rutin az rutin. Miután megbeszéltük a nemzetközi droghelyzetet, jó utat kívántak és elhúztak.
Még nem hagytam el Németországot, úgyhogy egy harmadik kör még benne van a pakliban. Holnap meglátjuk.
(Egyébként a német rendőrökkel, nagyon jó tapasztalataim vannak. Nyugodtak, lazák, korrektek és mindegyik tökéletesen beszél angolul.)
Haidhof – Autobahnrastplatz Steinhäusl
Sajnos nem sikerült több német rendőrnek levadásznia. Az osztrák-német határon se volt semmiféle ellenőrzés. Az osztrák autópályán már majdnem sikerült leszednie egy transporteres rendőrnek, de inkább az előttem vánszorgó trailerest választotta. Holnapra még van egy 110 km-es osztrák szakasz, de már nincs sok reményem. Nem kellek én ezeknek… És holnap végre finálé! Mi történik hősünkkel Nickelsdof/Hegyeshalom határátkelőhelyen?
Autobahnrastplatz Steinhäusl – Itthol
A határon 3 db hatósági személlyel volt dolgom. A nemannyiraokossal, a frissen előléptettel, meg az öreg írnokkal. Az nemannyiraokos volt az első.
– Honnan jött? – Hát csak innen Portugáliából. – Mi a szállítmány? – Semmi, ez lakóautó…
Na ekkor némi üzemzavar lépett fel…
– De hátul…?! – Igen, hátul beépítettem. – Ő, ja, akkor nincs ilyen, ilyen, nem szállít semmit. – Nem. – Mit mondott, honnan is jött? – Portugália.
Óriás zavar, hogy most akkor viccelek-e.
– Pfff, hááá, húú… És valami tesztje, ilyen van-e. – Nincs. Kéne? – Hát azt azért tudja, hogy ezért karanténba fogják zárni?
Ő ezzel nagyon meg akart ám lepni, de hát nem sikerült neki.
– Ja, tudom. – Hú, jajj, akkor most, nem is tudom, ahj, a kolléga pont most vitt el egy másikat, aki meg angliából… Várjunk, visszajön. Jó. Nem. Inkább kövessen.
Aztán, továbbvezetett egy furgonba berendezett irodához, ahol már sorban állt egy srác aki angliából érkezett és meg volt róla győződve, hogy karanténba kerül. Volt ott ez a másik rendőr, aki nagyon a helyzet magaslatára képzelte magát és bizonyítási vágy fűtötte őt. Ez a túlfűtött magabiztosúr próbálta felvidítani az angliából hazaszakadó sorstársam, hogy ha mutat munkaszerződést akkor nem lesz karesz. Amaz meg nyilván örült csak kicsit gondban volt hogyan mutassa meg a szerződést. Aztán jöttem én.
– Maga honnan jött? – Portugália. – Munkaszerződése magánál van? – Én ott nem dolgozni voltam. – Hanem??? – Hát mondjuk… nyaralni? – AKKOR EZ KARANTÉN!
Nagyon várta, hogy majd elkezdek rimánkodni, meg alkudozni. Dehát persze le se szartam.
Ekkor jött az öreg adminisztrátor, aki a legjobb fej volt. Én nagyon megörültem, amikor láttam, hogy a kezében nem lúdtoll van, hanem már ők is Bíró László nagyszerű találmányát, a golyóstollat használják, de azért 2020-ban még INDIGÓval sokszorosítjuk a hivatalos dokumentumot? Na mindegy, az öreg szépen gyöngybetűkkel kitöltötte a papírost és átadta a piros biohazard táblával együtt. Aztán elmondta, hogy tuti, hogy mennek majd ellenőrizni, de elég kiintegetni az ablakból. Valahogy érződött rajta, hogy kicsit ő is bohócműsornak tartja ezt az egész karanténosdit és megnyugtatott, hogy ma még akkor érek haza amikor akarok, tuti nem lesz ellenőrzés.
Szóval ennyi. Semmi extra. 1 órát voltam kb. a határon, aminek a nagyrésze a sorbanállás volt.
Sajnos ez a sztori nem sikerült túl izgalmasra. Talán kevés volt benne a vér. Legközelebb szerencsétlenebb leszek.
Centro Português de Fotografia
Szóval tetszik nekem ez a Porto. Tökmindegy miért. Mertcsak. De azért itt egy sztori. Hosszú.
Szóval Porto-ban randomkodtam egy-két napot. Jártam az utcákat, próbáltam művelni a street photography-t.
Éhes lettem, úgyhogy interneten kerestem egy jó hírű helyet, valami kis utcában, mert ott általába olcsóbb a takarmány (értsd: nem akarják mindenáron lehúzni a turistát).
Megtaláltam. Nagyon kicsi hely. 4 apró asztal. Abból 1-en nagy piros X a COVID miatt.
Ősz hajú maszkos bácsi jön. Mondom: ennék. Lehet, persze, itt az asztal, ne oda üljek, hanem ide szembe, hogy meglegyen a „sea view”. Oda ülök. Persze a hely egy két méter széles sikátorra néz. „Sea view”. Bácsi röhög. Inkább, mint hogy sírjon.
Hozza a kaját vastálban. Gomba-mozzarella-bacon. Kérdi mit innák. Bort. Fehéret. Hozza, mutatja, nagy gonddal önti, nem sajnálja, palackja párás.
Nyomban sikerült is lerészegednem. Fél percenként, jött, hogy minden dejó-e. Beautiful, beautiful – mondom teli szájjal.
A végén hozott valami Porto-i borból készült piát, mert olyan jó vendég voltam. Megjegyeztem neki, hogy ennek olyan íze van, mint a Tokaji Aszúnak. Na, amint kiderült, hogy magyar vagyok, ott termett az asszony is.
Feleség is járt minálunk, My son loves Hungary, Hungarians are so nice, Gulyásleves, Tokaji wine, Budapest is beautiful. Mondom, na most már elég legyen: nem, Porto a bjutiful, Budapest nem annyira az. Yes, Porto is so cozy… you know.
Aztán felpattantam és kijelentettem, hogy márpedig én most megyek a börtönbe, megnézni a fotográfiai múzeumot. Kissé benyomva.
Az a sztori, hogy a Portugál Fotográfaiai Központ az egy régi börtönben van elhelyezve. Hogy miért? Mert régen a portugáloknál az volt a menő, hogy egy ember háromszor vétkezhetett mielött lecsukták volna. Valamiféle hasonlóságot vélek felfedezni a portugálok és a magyarok között, mert ezek a derék emberek úgy oldották meg a fenti problémát, hogy két vétség után lecserélték a nevüket, kicsit megnyiratkoztak stb., így megint három életponttal kezdhettek rosszalkodni.
Node, hogy oldották meg ezt a rendvédelmi szervek? Telepítettek egy fotóműtermet a börtönbe, és lefotózták az elkövetőt. Há!
Aztán a börtön bezárt és lett belőle kiállítótér és muzejum.
Aztán arra jártam. Meglepetés következett. Amikor jegyet kértem, nem adtak, mert hogy ingyen van.
Volt egy kiállítás a régi hollywoodi portré fotózásról. Elég érdekes. A lényeg amit elcsíptem, hogy sok évvel torrent és netflix elött az emberek többnyire egyszer láttak egy filmet, ezért a zseniális portré fotósok dolga volt magazinokon keresztül beleégetni a (szarrá retusált) sztárokat az emberek agyába, hogy aztán a következő filmre is beüljenek.
Aztán volt egy terem aminek nem értettem a koncepcióját. Volt ott vegyesen minden. Néhány régi művészfotó Porto-ról, foggalmam sincs kiktől, meg random egy-egy nagyon híres kép ilyenektől, mint Robert Frank, Henri Cartier-Bresson, Josef Koudelka…
A legfelső szint meg tele volt volt hordva mindenféle régi fényképezőgéppel.
Namost, ez lehet, hogy egy tök unalmas sztori. De amikor kiléptem az épületből, akkor a börtön masszív falának tövében megláttam ezt. Nem tudom, hogy a bor vagy a kiállítás jótékony hatásának köszönhető, de elég erős kép lett, azt hiszem.
Portugál autópályákról
Alapvetően úgy voltam, hogy én nagyon nem fogok a csillagrombolómmal autópályákon suhangálni, mert hát ő is lassú, mint én. 95 km/h felett nem nagyon szeret mendegélni.
De aztán felfedeztem, hogy az autópálya bár unalmas, azért mégiscsak haladósabb, mint 50-el zötyögni mindenféle falvakaban, amiket pont 200 méterenként szórt a Földre az Úr. Szóval ha épp kevés az idő, akkor megfontolandó.
Most is kevés volt, tehát rá is interneteztem, hogy mit lehet tudni a Portugál autópályákról. A különös az volt, hogy bár az ilyen kérdésekre gyorsan megkapom a választ, most vagy másfél órát kutattam, mert nem akartam elhinni, hogy ez tényleg annyire olyan, mintha magyar lenne.
Szóval volt valaha a jegyes kapuzós rendszer. Kapunál megkapod a jegyed, utad végén a jegy alapján fizetsz. Igazából ez nem csak volt, hanem van is. Az autópályák egy részénél.
Aztán van a hagyományos toll collect, amit főleg kamionosok használnak. Van egy kis dobozod, amit a sorompók mindig érzékelnek, aztán nyílnak, aztán fizetsz az össz km-ed után.
Aztán van valami feltöltőkártyás rendszer, amit csak az őslakosok használhatnak.
Aztán a kedvencem, amit a bevándorlóknak és turistáknak találtak ki: EasyToll. Van 4 azaz 4 darab kis automata elhelyezve, 4 Portugál határátkelőhelyen. Ha megtalálod odahajtasz, megadod a rendszámod, betolod a lyukba a bankkártyád és onnantól ha olyan autópályára tévedsz, ahol ez a rendszer múköd és ott a kamera meglát, akkor vonja le az eurokat.
Egyszerű. Tök. Egyszerű. Mondjuk én pont ott keltettem át a határt, ahol ilyen nincs. Meg nem is kerestem volna.
Nade most jön a csavar. Vannak autópályák elég sokan, amik csak elektronikus fizetési cuccokkal működnek, tehát no ticket opció. Mi van ha feltévedsz egy ilyenre? Hát egy darabig semmi, aztán megérkezik a csekk a büntetésről, ami az eredeti díj 10-szerese, de minimum 25 EUR.
Felmerül a kérdés, hogy a Google Maps és a Waze tudja-e, hogy melyik autópálya milyen rendszerrel működik. Hát szerintem kurvára nem.
Szóval, ment itt az agyalás, hogy el szeretnék jutni Porto-ból Penich-be autópályán, de csak ticketes szakaszokon, mert nincs EasyToll-om. Elvileg jó vagyok az A1-en meg az A8-on, de az A1-re Portoban, az A44 vezet fel (csak néhány km), ami elvileg a mindentudó Portugál autópálya térképen pirossal van jelölve, tehát elektronikus fizetéses. Meg az A8-nak is van egy pici kis szakasza, amit bepirosoztak, tehát lehet oda is kéne az EasyToll. Ha ezeket beszopom, akármilyen kicsi a szakasz, a bünti 2 x 25 EUR.
Aztán megvilágosodtam. Július 22-től online is lehet regisztrálni EasyToll-ra. Nyugalom szálta meg zaklatott lelkem. Aztán másnap el is múlt miután 30 eurot kellett kifizetnem a 250 km-nyi autópályáért.
