Két pont között
a legizgalmasabb
út nem egyenes!

Bellum Contra Perfectum

Hirtelen vettem egy régi parasztházat. A megvétel fél éves folyamat volt. Hát nálam ilyen a hirtelen.

És ez egy kiváló alkalmat biztosított arra, hogy elgondolkodjak a tökéletességről. Arról a tökéletességről amit a Salvador Dalí szerint sose érhetünk el, tehát félni se kell tőle. Mondjuk én sose féltem tőle, mert azért nagyságrendekkel kevésbé félelmetes mint mondjuk a melanóma.

Nade ennek ellenére van bennem némi perfekcionizmus. Ami hát két élű kard. Egyrészről motivál, hogy mindig egyel jobb dolgot hozzak létre, másrészről meghát a pokol maga. Hiszen azért nem annyira jó az, amikor az ember teljesen kompromisszumképtelen, mert tudja, hogy lehetne ez meg az jobb is.

Szóval elgondolkodtam, ahogy néha szoktam. Arra jutottam, hogy végülis ez a tökéletesség dolog kicsit tényleg túl van becsülve és én valójában éppúgy irtózom is a tökéletességtől, mint ahogy bizonyos formáihoz meg vonzódom.

Nézzük honnan jön ez az egész. Szerintem! Ugye régen az emberek születésük után beleszorultak egy szakmába, hisz nem volt ez a nagy szabadság, mint most. Ács vagy? Ácsként is temetnek el. Ennyi. Első körben a funkcionalitás szempontjából próbálhattak valamit megcsinálni jól, mert pl. egy széken nem árt ha lehet ülni. Ha ez megvolt, továbbléptek és a mértani és vizuális tökéletességet vették üldözőbe. Volt idejük a részleteken melózni. Mivel a gépesítés eléggé fapados volt, ezért egy kőműves aki ki tudott faragni egy tökéletes gömböt valami kőből az így bizonyította, hogy mennyire jó szakember.

Aztán eltelt néhány év és még most is megszállottjai vagyunk a tökéletes dolgoknak. Csak hát ezekkel van egy nagy gond. Kurvára nem áll ám jól nekik az élet.

Pontosítok. Megfelelő izoláció és védelem mellett egy tökéletes-szerű tárgy rendben lehet. Egy tipografika, egy fotó egy keretben vagy a virtuális térben, egy monitoron. De a legtöbb tárgy bár a steril virtuális térben keletkezik, arra van rendeltetve hogy onnan kitörjön a fizikai világba és ott tegyen tanúbizonyságot a tervező, gyártó stb. zsenialitásáról, azáltal, hogy hát csak úgy tökéletes. Aztán jön az élet, lekever neki néhányat, megrugdossa s lendületből leköpi.

Vegyünk pl. egy telefont. Ha megnézzük a róla készült képeket (ami többnyire egy renderelt grafika vagy esetleg egy pro tágyfotó), akkor egy tökéletes, steril tárgyat látunk, ami vonzó, de nagyon. Aztán add to cart és miután megkaptuk, a szintén nagyon szépen megtervezett dobozát kinyitjuk és milyen meglepő, ott van ő a maga tökéletességében. De jajj, mi történik ezután? Kezünkbe véve tisztátalan testünk nedvei nyomokat hagynak rajta. Óvatlanul kiejtjük ügyetlen kezünkből és horpad, kopik, karcolódik stb. Az eredmény az, hogy „hogy néz ez már ki?”

Nagyon nyomorultul tud kinézni egy tárgy ami tökéletes akar lenni, de nem nagyon hagyja neki a fizikai valóság.

Ámde a parasztház! Derékszögek, párhuzamosok? Hát azok nincsenek. Tükör sima falak? Minek? Az egész olyan természetesen tökéletlen. Organikusnak túl mesterséges, mesterségesnek túl organikus. És ez szép. Ez kezelhető. Neki a legtöbb hiba jól áll, mert nincs mögötte az a görcsös küzdelem a tökéletesség eléréséért.

Szóval ez a wabi-sabi. A szépség ami tökéletlen, múlandó és hiányos.

Egy 100 éves parasztház „renoválása” az én terápiám, hogy minél inkább el tudjam fogadni a tökéletlenséget.